Tegnap volt a névnapom, és ennek örömére nagyon kirúgtunk a hámból. A mozit már terveztük egy ideje, és csak véletlenül pont ez a nap lett a megfelelő, de a másik kettő csak majdnem-véletlenül esett a tegnapi napra.
De kezdjük az elején, illetve a végén: a névnapom végül háromnapos dínomdánomba és eszem-iszomba fulladt, mivel Juli tegnapelőtt este egy csokor tulipánnal jött haza, plusz a családi jókívánságok is még aznap futottak be. És tegnap, illetve ma a moziból negyed 2-kor értünk haza, úgyhogy mára is jutott egy kis utóhang, vagy mi.
A nyelvóráról inkább szó sem essék, sajnos megint rossz volt, de már nem vagyok hajlandó igazi érzelmeket erre pazarolni, bosszantó, hogy még az ismétléses, utolsó "igazi" órát is azzal kellett töltenünk, hogy hogyan is képezzük a felszólító módot. Merthogy kedden ugye doga az egész féléves anyagból. Se íráskészség, se magnóhallgatás nem lesz benne, csak nyelvtan, idiómák (vagyis szókincs) és szövegértés. Csak azért nem mondom, hogy gagyi, mert pofáraesni bármikor lehet. A vizsgarészek mennyisége viszont gagyi, ezt már most tudom. Pláne dühítő, hogy írásban jó vagyok, és nem tudom bebizonyítani, mert a félév alatt egyszer sem volt rá lehetőségem. Mindegy... Utána a kedvenc bácsinkkal volt előadás, én kicsit már más szemmel hallgatom (:P), mint eddig, valahogy az, hogy állandóan önmagát ismétli, kicsit rontja az összképet - persze, ahogy Juli mondta, azért tér vissza mindig ugyanazokra a problémákra, hogy megmutassa nekünk, hogy a) más perspektívából is ugynazok a bajok, b) más perspektívából sincs rájuk megoldás. Ebből a tárgyból még egy multiple choice-teszt sem lesz, mint a többi előadásból, sőt, beadandó se, mert Garncarek (a tanár) közölte, hogy ő úgysem olvassa el, amit írunk, mindenkinek megadja így is az ötöst, azoknak is, akik nem jártak órára (!). Ez egyrészt megkönnyebbülés, másrészt - nem tudom, ezt a szót használtam-e már -, dühítő, mert mi a francnak járok ebbe a rohadt Polonicumba, ha még egy zh-ra se méltatnak kicsit úgy érzem, az én és a tanár munkája is kárbavész. Persze nem az osztályzatért tanulunk, blabla. Ez is mindegy.
De az óra után jött a "ma márpedig konzumálunk, pedig tulajdonképpen semmi okunk nincs rá"-része a napnak. :D Már előre ki volt találva, hogy a 21:50-kor kezdődő film előtt elmegyünk a Blikle nevű nagyonsznobmenő cukrászda-kávézóba. De még ezelőtt, hirtelen ötlettől vezérelve, elmentünk a Zapiecek nevű pirogozdába, mert bár én a pirogot (valójában tsz. pierogi) nem szeretem, gondoltam, hátha van más is. És lőn, először is, a hely azonnal elnyerte a tetszésemet, a pincérlányok habos-babos köténykékben szaladgálnak, az egész hót giccses és nagyon cuki, és pont emiatt nagyon hangulatos. Másodszor is, az étlapon találtam nempirogot, nevezetesen (többek között) csirkés-zöldséges palacsintát sajttal és besamelszósszal leöntve, forró cseréptálon tálalva, és még az is oda volt írva, hogy egy adag 620 gramm, úgyhogy féltem, hogy nem fogom tudni megenni, de annyira gusztusosnak tűnt a leírás alapján, hogy azt rendeltem. Juli pedig káposztás-erdei gombás pirogot tejföllel. És amikor kihozták mindkettőnknek, amit rendeltünk, megbántam minden bűnömet és megesküdtem, hogy ezentúl kizárólag a Zapiecekben eszem, mert már a látvány is megérte azt az összeget, amit majdan fizetnünk kellett az ebédért. Hát még amikor megkóstoltuk! Aki innentől egy rossz szót mer szólni a lengyel konyha ellen, nem érdekel, hogy amit ettem, az abszolút nem volt echte lengyel kaja, az az életével játszik. :P Egyszóval isteni volt, és ha lehetne, azonnal odatolnám az arcomat egy újabb adagért. Mondtam is Julinak, hogy jó, hogy nem korábban mentünk el oda, mert lehet, hogy már a híd alatt laknék - de mindennap ott ennék, az hótziher. :D
A Blikle ennél sokkal, de sokkal kisebb sikert aratott. A lenyalt hajú pincérsrác annyiszor várakoztatott meg minket, ahányszor csak lehetett, de ez még semmi. Ittunk kávét (szo-szo), és rendeltünk mellé úgynevezett marcipántortát, gondolván, hogy ez egy tortaszeletet jelent, amolyan normális méretűt. Ehhez képest a következő arányokat tessenek elképzelni: a kb. 15 cm-s desszertesvilla nagyjából egyharmadáig érő hosszúságú "tortaszelet", aminek magassága szintén nem nagyobb 5 centinél, "mélysége" pedig ott, ahol a tortaszeletek a legvastagabbak szoktak lenni, másfél (na jó, legyen kettő) centiméter. Mindez egy (illetve két) fél méter átmérőjű tányéron. Íme (na jó, talán kicsit túloztam, de az arányok látszanak):
Persze vannak olyan sznobok emberek, akiket kárpótol a tudat, hogy ez Varsó legrégibb cukrászdája-kávézója, és emiatt kifizetik a 10 zlotyis "marcipántortát", aminek ráadásul az íze is borzalmas volt, de én nem tartozom közéjük. Ettől még sajnos kifizettem a 10 zlotyis "marcipántortát", de tanultam az esetből.
Aztán pedig moziba mentünk, a Mr. Nobodyra, amiről kiderült, hogy belga-kanadai-német-francia koprodukció, ennek megfelelően volt benne minden, ami csak szem-szájnak ingere. Nekem tetszett, bár nem hiszem, hogy 138 percben meg lehetne fejteni az élet értelmét (reflexió erre a kritikára). Tény, hogy a tér-idő kontinuum kicsit sokszor görbült meg, és nem mindig tudtam, most éppen kinek melyik életében vagyunk, de az ötlet, mivel ilyen filmeket nem nagyon nézek/ismerek, tetszett. És a 138 perc nem tűnt hosszúnak egyáltalán. Egy dolgot sajnálok: nem vettük popcornt és nem ropogtattuk egész idő alatt, és nem pofáztuk vihorásztuk végig a filmet, mint egy nagyon szimpatikus társaság a teremben. Ja, bocs, ez kettő volt.
Legvégül pedig hazasétáltunk a mozitól, és negyed 2-kor zuhantunk az ágyba. Jó kis névnap volt! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése