bölcsész-üzemmódban :)

A mai nem szombati, hanem "olvasok-nap" lett, ugyanis tegnap elkezdtem Fehér Klárától A tengert, amit még Juli ajánlott, és annyira bevált, hogy egészen hajnali negyed 3-ig olvastam, akkor fejeztem be mind a két kötetet. :P És amikor ma délután 1-kor (!) felébredtem, nekiálltam a befejező kötetnek (Búcsú a tengertől). És kb. egy félórája befejeztem. (Most negyed 5.) Aztán fellapoztam képzeletbeli listámat a "muszáj elolvasnom"-könyvekről, és felleltem benne Joyce-t meg Wilde-ot, mint a múltheti dublini kiruccanás nyomait, és legnagyobb örömömre megtaláltam a neten a Dorian Gray arcképét, amit már időtlen idők óta el akarok olvasni, de Joyce-tól "csak" a Dublini emberek van fent, pedig nekem ugye az Ulysses most a kitűzött cél. Nem baj, nem kell feltétlenül a legnagyobb falattal kezdeni...

A Fehér Klára-könyvekről egyébként nem vagyok túl jó véleménnyel, sajnos. Nagyon magukkal ragadtak, ez kétségtelen, könnyet és nevetést is könnyen elő tudtak csalni, sőt, sok helyen azt éreztem, hogy én is ezt érzem (valami kevésbé földhözragadt probléma kapcsán), de mindennek ellenére az egész sztori klisékre épül, és tévedések is vannak benne. Például nemegyszer előfordul az, hogy két szereplő éppen beszélget, a narrátor egyértelműen valamelyikük bőrébe bújik, de közben olyan megjegyzéseket fűz a párbeszédhez "magában", amik nem adekvátak, amikről ő mint szereplő nem tudhat, sőt, mint narrátor se, csakis mint a mű jelenén kívülálló személynek juthatott birtokába az információ. (Nem tudom, ez mennyire volt érthető.) Az se stimmelt, hogy két fejezet között néha 5 perc telt el, néha 10 év, és ez nem mindig volt egyértelmű. Plusz furcsa volt, hogy 1944-től kb. a 90-es évekig kísérte végig nagyjából tizenöt ember életét, és '56-ról egy szó sem esett, utalás se, semmi, pedig azért az egy elég meghatározó esemény volt... Az egyik fejezetben 1950 volt, a következőben meg 1960. Hm.

Összességében olyan... naivnak mondanám. Nem primitívnek, de naivnak. A szereplők nagyon egyértelműen voltak jók vagy rosszak, mindig biztos lehettem benne, hogy a megfelelő embernek "drukkolok". És az volt a benyomásom, hogy Fehér Klára bele akart préselni ebbe a műbe minden klisét: volt benne a belét kidolgozó doktornő, iszákos sikkasztó, becsületes kétkezi munkás (munkásököl-vasököl), Párizsba emigrált fiú, haláltáborból menekült zsidók, ifjú és kevésbé ifjú meggyőződéses kommunisták... Sehol egy "semmilyen" ember. De minden ellenére tetszett, és ha majd a kezemben lesz normális könyvformában (utálok képernyőn olvasni), biztos, hogy elolvasom még egyszer, hátha felfedezem benne azt a "pluszt", amitől olyan jó könyvnek tartják. Ja, azt amúgy nem értem, hogy a Búcsú a tengertől miért lett egy külön kötet, amikor kb. feleolyan hosszú, mint A tenger egy kötete, és igazából csak lezárása a történetnek. De mondom: kap még egy esélyt, mert jó volt. Szeretem azokat a könyveket, amiken lehet igazán és többször sírni, és igazán és többször nevetni. :)

„Ezek szerint hol a hazája?

- Itt.

- Miért?

- Mert... mert a szüleim magyarok, mert az anyanyelvem magyar... mert itt jártam középiskolába... mert Budapestet szeretem...

- Remek. Most már csak arra kérem, legyen jó, állapítsa meg az én hazámat is: Budapesten születtem. Igen ám, de anyám osztrák, apám székely nemes. Apai nagyanyámtól tanultam magyarul, anyámtól németül és mademoiselle Dufriche-től franciául. Tizenkét éves koromig minden nyarat a csíki hegyekben töltöttem, és télen mégis Pestet szerettem, a műjégpályát, az ifjúsági előadásokat a Városiban, a Markó utcai gimnázium méltóságteljes, vörös téglás épületét, a fiúkat, akikkel időnként kékre-zöldre vertük egymást. Tizenkét éves koromban kerültem a bécsi nagymamához, és hamarosan ugyanúgy kószáltam a Ringen, mint itthon a Körúton. A Burg parkjában készültem érettségire, és első szerelmem egy szőke bécsi kislány volt, Lieslnek hívták, a vezetékneve nem jut eszembe.

Két évig Rómában tanultam, fél évig Firenzében festegettem. Ágnes, haza az egész föld. A határokat ma meghúzzák, és holnap eltapossák. Az örök emberit kell keresni. Carduccit úgy kell szeretni, mint Petőfit, a délolasz babérfát úgy, mint az alföldi akácvirágot... Gondolja, hogy Kolumbusz csak Izabella királynő Spanyolországáért fedezte fel Amerikát? Vagy Shakespeare-t kisajátíthatják az angolok? Koch, Edison egy nemzeté? Az ember élete nem egyéb, mint néhány évnyi sóvárgás a szépség után, és mégis, ez az értelmetlen, pici sors az egész emberiséggel közös.”