Meg gombóccal a torkomban és hasonlók. Mármint ebben az állapotban írom ezt a bejegyzést, kb. 3 órával azután, hogy Benedekkel elbúcsúztunk egymástól, újabb egy hónapra. :( Szomorú. Amíg nem volt itt, nem hiányzott, a varsói életem úgy volt teljes. Már nem az. Már látom, hova tudnám ebbe az életembe belepréselni, mit belepréselni!, bőven van hely. Egyelőre nem tudom felfogni, hogy az élet visszatér a "rendes" kerékvágásba, hogy újra csak ketten vagyunk Julival - igen, csak ketten, és ez nem a lekicsinylő csak, ez a "valaki még hiányzik innen"-csak. Persze pár nap múlva, remélem, ugyanúgy fogom érezni magam, mint másfél hete, még 20 évesen és Benedekkel Tartuban. Ez egy teljesen új helyzet, ilyen még nem volt. Hogy "hazament" Észtországba, én meg ittmaradtam, és tudom, hogy a következő találkozásunk is csak egy hét lesz (lekicsinylő csak), és ez egészen júliusig így fog tartani. Kivéve az áprilist, amikor több mint két hetet leszek otthon, huhh. :P De azért érzem, hogy ez sem az, amihez szokva vagyunk. Ráadásul felmerült, mindkettőnkben és komolyan, a külföldi MA gondolata is, ami persze nekem még odébb van, de tényleg megfontolandó. (Arra inkább nem is gondolok, amikor én otthon gürcölök a szánalmas kis BA-diplomámért, Benedek meg Tartuban emmázik vígan...) De hogy ezt évekig fenntartani... Még ez a félév is nehéz, pláne az egész tanév, pláne még kettő!
Ilyenkor óhatatlanul is eszembe jutnak a távkapcsolatban élők, hogy nekik milyen borzalmas lehet az érzés, hogy mindig hónapokban kell számolni és nincs olyan, hogy "folyamatosan" együtt vannak, mert akkor is ott van, hogy de egy/két hét múlva az egyikük hazamegy. Persze így csak a jó jut arra a kis időre, amíg együtt vannak, de hát kapcsolat így egy kapcsolat? Komolyan érdekel, hogy akik így élnek, hogy bírják, mivel bíztatják magukat és egymást hónapról hónapra. Egy ilyen párt ismerek "közelebbről", és tudom, hogy ők elég rosszul viselik. De akkor minek kínozni egymást? Az fel se merül, hogy szakítsanak, ha egyszer szeretik egymást (most nem erre a konkrét párra gondolok, csak általában), de akkor miért nem mondják, hogy a fenébe is, nekem fontosabb a munka/iskola, mint Te, és heló, vagy fordítva? Értem, hogy mindkettő fontos, de... Biztos azért gondolom, hogy ezt meg lehet tenni, mert én nem élek távkapcsolatban. Hál'Istennek!
Hát igen, teljesen átérzem azt, amit most te is érzel. Én is viszonylag jól megvoltam, amíg nem szembesülem azzal, hogy milyen az, amikor együtt vagyunk, és olyan tudattal búcsúzni el (megjegyzem könnyek között az én részemről), hogy tudom azt, mi a különbség a két állapot között. Előtte boldog (legalábbis viszonylag) tudatlanságban éltem. De azóta helyreállt a "rend", részben biztos. És már csak 37 nap.
VálaszTörlésHát igen, a boldog tudatlanság a legjobb kifejezés... Én mondjuk nem sírtam, de csak mert Benedek ügyesen elvesztette a repjegyét félórával a beszállás előtt, úgyhogy volt, ami elterelje a figyelmemet. :p De nem mondom, hogy utána nem lett volna kedvem.
VálaszTörlésIgen, én is kezdek helyrejönni. Ugyanolyan persze már nem lesz, de nem is baj. ;)