A dublini álom

Dublin a legjobb dolog, ami az emberrel történhet, ha éppen nincs a legjobb kedvében. Európában eddig egy város volt, amelyik ugyanezt az eufórikus "jesszusom, komolyan én vagyok itt és most?"-jellegű érzést váltotta ki belőlem, és az Krakkó volt. Egyetlen más várost sem tudtam elsőre és azonnal élvezni, érezni, ideértve Varsót és Párizst is. Ebből a megfontolásból most egyhamar nem megyünk vissza Dublinba, nehogy csalódást okozzon. :P

Indulás előtt elég szkeptikusok voltunk: nem lesz akkora durranás, biztos tök drága hely, egész hétvégén zuhogni fog az eső és egyébként is hagyjanak minket békén, mit nekünk Dublin, amikor mindkettőnknek megvan a maga baja így is. Nem egészen 72 órával később könnyek között búcsúztunk a várostól, ami "nem akkora durranás"...

Pénteken nagy nehezen bepakoltunk a kis kézitáskánkba, majd - mondván, a gépen úgyis kapunk kaját - gyakorlatilag reggeli nélkül indultunk el Írországba a koliból. A reptéren minden simán ment, a tranzitban vettünk újságot, aztán szentségeltünk, ugyanis a négy napos szürkeség után kisütött a nap, kb. két egy órával azelőtt, hogy eljöttünk volna. :P Amikor megérkeztünk Dublinba, ott is tűzött a nap! Fannival nagyon örültünk egymásnak, majd megpróbáltuk megtalálni a buszt (16A), amelyik bevisz a városba potom 2,20 euróért. Itt ért az első meglepetés, amin azóta se tudtam túltenni magam: Dublinban emeletes buszok vannak! Kék-sárgák méghozzá. Kb. félóra múlva tudtunk felszállni a 16A-ra, mert addig nem jött egy sem a város felé, meg nem találtunk jegyautomatát, szóval az első 30 perc sem telt eseménytelenül. Amikor végre felszálltunk, persze az emeletre mentünk és nagyon vicces volt! Főleg, hogy ugye ott bal oldali a közlekedés (kommunista ország, hiába, még a közlekedés is baloldali), és az első 10 percben fel sem tűnt, hogy megálltunk többször is, mert ugye nem a jobb, hanem a bal oldalon vannak a megállók. :D Kb. 40 perc alatt értünk be az O’Connell Streetre, ahonnan gyalog olyan 10 percre volt a hostelünk. A második meglepetés akkor ért minket, amikor elindultunk, immár sokkal kevesebb cuccal, hogy felfedezzük az esti Dublint: kb. 200 méterenként van egy Polski sklep („Lengyel bolt”), teljesen ugyanazokkal a termékekkel, amik itt is vannak, de sajnos ír árakkal. :P

Nem tudom sajnos visszaadni írásban azt, amit éreztünk, talán a „Dublin beszippantott minket” lenne a megfelelő kifejezés, de méginkább az „elvarázsolt”… Annyira hangulatos volt, hogy az hihetetlen! Rengeteg bár, utcazene, minden sarkon irish pubok, de nagyon vonzóak voltak, nem ám, mint a pesti szórakozóhelyek. Elmentünk a folyópartra is, mint kiderült, Dublin Dunája a hangzatos Liffey névre hallgat. Költöttünk is egy limericket. :P

Dublin folyója, a Liffey,

olyan hangos, mint egy hifi.

Olyan, mint a Szajna,

partján a sok szajha

keresi, hogy hol a wifi.

Vagy valami ilyesmi. :P Amikor elfáradtunk, úgy döntöttünk, jár nekünk valami pub vagy hasonló, de nem a bel-belvárosban, hanem a hostel közelében találtunk egy helyet, ahol rajtunk kívül kizárólag 50-en felüli ijesztő bácsik voltak. :P Ittam Guinnesst, nem rossz, és beszélgettünk egy csomót, miközben az ijesztő bácsik felváltva jöttek oda hozzánk mondani valami értelmeset (pl. hogy a szomszédban van diszkó, és menjünk oda :P). Aztán olyan fél 10 körül visszamentünk a hostelbe, ahol a 10 fős szobánkban kb. 30 srác ült a földön és ivott. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem folyamodunk tetlegességhez, és lementünk a „közös helyiségbe” netezni - negyed 11-ig voltunk türelmesek, akkor visszamentünk. Még mindig ott ültek… Megpróbáltam a tudtukra adni, hogy szeretnénk aludni, erre közölték, hogy még kb. 20 perc, és elmennek, de Juli rájuk förmedt (:P), hogy azonnal húzzanak a vérbe (sic), mert mi az alvási lehetőségért fizettünk, nem pedig, hogy őket hallgassuk egész éjjel. Hatásos volt, félóra múlva már el is mentek. Sajnos hiába, mert éjféltől olyan 20 percenként folyamatosan értek haza azok, akik a mi szobánkban laktak (köztük a fenti intelligensek is), úgyhogy mindig pont mikor elaludtunk volna, megint benyitott valaki. Egy szó, mint száz, elég keveset aludtunk aznap éjjel, én kb. fél 8-kor adtam fel, hogy még visszaaludjak.

Kaptunk reggelit (ír vajjal!!!), ittunk kávét, aztán nekivágtunk: az első program a James Joyce Centrum volt, ahova nekem bölcsészhez cseppet sem illő módon semmi kedvem nem volt bemenni, mivel nekem Joyce nem jelent semmit, de szerencsére fel sem merült bennem, hogy ennek a szándékomnak hangot is adjak, és végülis jól jártam. A múzeum nagyon jó volt, elolvastuk Joyce életrajzát, meg az Ulyssesről is megtudtam egyet-mást – ha hazamegyek, muszáj elolvasnom végre. (Eddig akárhányszor kerestem, sose volt bent a Szabó Ervinben.) Maradtunk a bölcsész-vonalnál, és a National Library felé vettük az irányt, mert az állítólag elég jól néz ki, nos számunkra ebből az „állítólag” maradt a domináns, ugyanis nem tudtunk bemenni, viszont kaptunk ingyen képeslapokat. :P Kívülről egyébként tényleg elég jól nézett ki. Innen a Trinity College-ba mentünk, ami a világ 13. legjobb egyeteme, és a XVI. században alapították, és nagyon nagy, és úgy néz ki a kampusz, mint egy múzeum. Amiért mentünk, azt végül nem néztük meg: a Book of Kellst akartuk megnézni, ami egy kódex, és ott van az eredetije a TC-ben, de csak 2 oldalát lehet megnézni, plusz egy kiállítást a kódexírásról (ami nem ír-specifikus), és hát két kódexoldalért én nem nagyon szerettem volna 5 eurót fizetni. :P Fanni és Juli sem kapálóztak annyira, úgyhogy tartva az irodalmi vonulatot és valamennyire a kronológiát is, elindultunk megkeresni Oscar Wilde szülőházát. Megtaláltuk, de sajnos a múzeum, ami volt benne, már nem működik, mert az American Irish College-é az épület és 2007-ben elfogalták azt a részét is, ahol a múzeum volt. :( Ez nekem nagy csalódás volt, mert Wilde egyike annak a kb. 3 ír szerzőnek, akit ismerek és szeretek. De nem csüggedtünk, inkább besétáltunk a Merrion Square Parkba, ahol megpróbáltam lefényképezni, hogy mennyire zöld a fű, de sajnos nem sikerült, mert nagyon felhős volt az ég, úgyhogy minden képen sima-zöld a fű, nem ír-zöld. :P Egy újabb park következett (St. Stephen’s Green Park), ahol giccses kőhíd és hattyúk is voltak, illetve további harsogó zöld gyep (amit a fényképek továbbra sem adnak vissza). Átálltunk a szakrális vonalra: a következő úticél a St. Patrick’s Cathedral volt, de – már megszoktuk – nem tudtunk bemenni, ezúttal diplomaosztó miatt. Végül nem is bántuk meg, mert valami 4 euróba került volna, úgyhogy inkább lefényképeztük kívülről sokszor. :P A Christ Churchbe sem mentünk be, az anyagias mindenünket (6 euró a felnőttjegy)… De ezek az épületek talán kívülről szebbek is, mint belül. Azt sajnáltam nagyon, hogy templomot ugyan láttunk rengeteget az elmúlt két hónapban, de gótikus katedrálist egyet sem, és ez a kettő az lett volna. Na mindegy, elvégre kívülről is gótikusak voltak. ;)

„Nem csak Isten igéjével él az ember” – ez lehetne a nap következő részének a címe, ugyanis kávéra szomjazván megtaláltuk a földgolyó legcukibb beülős cukrászdáját, a Queen of Tarts-ot, ahol elég jó cappuccinót ittunk, nem is olyan drágáér’. Gyönyörű sütemények közepette ültünk, úgyhogy megmaradva még az egyháznál, tanúbizonyságot tettünk nem kevés keresztényi önmegtartóztatásról… :P Eddig nem írtam ugyan, de már pénteken is, és főleg szombaton, rengeteg könyvesboltban voltunk, érdekes módon az egyéb árakhoz képest olcsón kínáltak minőségi irodalmat (pl. az Ulysses vagy a Dorian Gray arcképe, amikkel szemeztem, 3 euróba kerültek), Juli el is csábult egy Yeats-kötetre. :) Én másra csábultam el végül: még pénteken voltunk egy szuvenírboltban, ahol volt egy csomó nemgiccses dolog is, pl. halál cuki kismackók zöld kötött pulóverben… Ennyit a keresztényi önmegtartóztatásról, de mentségemre szóljon, hogy nem volt ésszerűtlenül drága, és hogy egészen szombat estig megálltam, hogy megvegyem, mondván, csak akkor veszem meg, ha marad rá pénzem. És lőn. :) A cukiság Dublin folyója után Liffey-nek kereszteltett Juli által, ámen. A boltból olyan helyre mentünk, ahol sem keresztényien, sem önmegtartóztatóan nem lehet(ett) viselkedni: a The Celt nevű igazi, hamisítatlan, eredeti ír pubba, ahol másfél órával később élő ír zene is volt… *.* Az az este, Te jó Isten! Akármennyit is fogyasztottunk, megérte, árban és mennyiségben is, mert egyszerűen annyira hihetetlenül jól éreztük magunkat, hogy arra nincsenek szavak! És ennek semmi köze nem volt az alkoholhoz. A csúcs – legalábbis Julinak és nekem, na jó, nekem biztosan – vitathatatlanul az a pillanat volt, amikor a cuki énekes srác (akinek mellesleg kilógott a világoszöld alapon fehér pöttyös alsógatyája) elkezdte azt a számot játszani, amit pár bejegyzéssel korábban ide is feltettem (On the rocky road to Dublin). *.* Fúúú, pont olyan volt az este, mint ahogy elképzeltem, illetve, hogy őszinte legyek, ahogy még csak el se mertem képzelni. :)))) Ráadásul, amikor hazamentünk, olyan 1 körül, láttuk, hogy az előző éjszakai szimpatikus szobatársaink eltűntek, és akik voltak, azok is aludtak már. Úgyhogy többé-kevésbé ki tudtuk aludni magunkat. :)

Vasárnap kicsekkoltunk a hostelből, majd elindultunk a város másik végébe, Fanni meglepetésprogramot tervezett nekünk ugyanis. Elég sokáig tartott, amíg odaértünk, mivel természetesen fájt a térdem, comme d'habitude, de végülis csak kilyukadtunk a Dublin vége táblánál... Na jó, igazából a dublini Irish Jewish Museumnál. :)) Tök jó volt a kiállítás, plusz ingyen volt, és egy cuki izraeli néni idegenvezetett minket, aki, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy ő erdélyi, és kiskorában csak magyarul beszélt, de '61-ben kimentek Izraelbe, és azóta egyáltalán nem használja a nyelvet. Aztán meg akartuk nézni Shaw szülőházát, de kiderült, hogy csak nyáron van nyitva és akkor is csak heti két napon. :P Úgyhogy helyette elmentünk ebédelni a La Boulangerie nevű "francia" étterembe, és egészen olcsón (ottani árakhoz képest) ettem egy zöldséglevest meg egy melegszendvics-bagettet, és láttunk szivárványt is. :P:) Ezután dublini tartózkodásunk utolsó és legnagyobb durranásnak szánt kulturális programja következett, a Dublin Writers Museum. Összességében jó benyomást tett rám, de nem vagyok barátja a "minden nagyobb szerzőről állítsunk össze egy 5 perces szöveget [audioguide], egy tárlót, pár képet és kész"-jellegű kiállításoknak, mert egyszerűen annyi információt kap az ember, hogy nem tudja feldolgozni. A legjobb az volt, hogy minden szerzőnek a legismertebb művéből lehetett hallgatni részleteket. :) A múzeum 5-kor zárt, de 3/4 5-kor már nagyon furán néztek ránk és lekapcsolták a villanyt, úgyhogy 16:55-kor kiléptünk az ajtón, amit azonnal kulcsra is zártak mögöttünk, nehogy vissza találjunk fordulni. Még beültünk egy kávéra a Candy nevű kávézóba, aztán elbúcsúztunk Fannitól, akinek fél 7-kor indult vissza a busza Limerickbe... :(

Fél 8-kor már a reptéren voltunk, úgyhogy majdnem 12 teljes órát ott töltöttünk el... Mindezt azért, mert még egy éjszaka a hostelben nem érte volna meg úgy, hogy 5:20-ra kell kimenni a reptérre. Úgyhogy egész éjjel vergődtünk, próbáltunk aludni, nekem sikerült rekordmennyiségű másfél órát aludnom 2-től fél 4-ig, aztán 7:20-kor irány Varsó, ahol azóta is zuhog az eső és hideg van.

Életem egyik legjobb hétvégéjén vagyok túl, és szeretem Dublint! :)

Képek facebookon. :)