1 - Pontosan egy hónapja vagyok Varsóban. Na jó, talán nem egészen pontosan, tekintve, hogy amennyire emlékszem, 15:20-kor landolt a gépem szeptember 29-én, szerdán. Ma péntek van és elmarad az angolom. Fura, egy hónapja még meg voltam győződve róla, hogy ha a lengyelen kívül bármilyen nyelvórát felveszek, az a kezdő észt lesz, vagy ha azt semmiképp se lehet, akkor valami francia. Ehhez képest angol. :P (Csak emlékeztetőül, kezdő észt nem volt, a francia nyelvórához pedig nem hagyta megírni a szerver az online szintfelmérőt. Az angolhoz bezzeg igen.) Egy hónap... Nem tudom, ez sok idő-e, nagyon gyorsan elment, kereken négy tanítási héten vagyunk túl, de a véleményem az első hét óta nem sokat változott. A nyelvgyakok hullámzóak, tegnap egész jó volt, csak ne lenne bennem ez a megmagyarázhatatlan gátlás, hogy képtelen vagyok órán normálisan megszólalni (eddig egyszer sikerült a nyolc alkalomból), ha kinyitom a számat, akkor is max. 1-2 mondat jön ki rajta. Pedig Katarzynánál egy csomót beszéltem, és élveztem. Persze tudom, hogy mi a bajom, az, hogy ebben a csoportban bizony nem mi vagyunk "a" jók, hanem Juli jó, bár szóban Ő is gyengébb az átlagnál, ha a mennyiséget és az improvizációs készséget nézzük, én meg a "futottak még" kategóriában vagyok két-három más emberrel együtt. Biztos írtam már, hogy a csoport nagy része anyanyelvi szinten beszél lengyelül... Ha hibásan is. De azonnal képesek reagálni bármire, érdemben. Már tudom, mit érezhet pár franciás (volt) évfolyamtársam. Elég rossz. Na mindegy, továbbra is remélem, hogy a helyzet valahogy, akárhogy, bárhogy, de változni fog. (Egyelőre vigasztal a tudat, hogy vannak nálam sokkal gyengébbek is a csoportban, még ha nem ők is a mérce.) Hagyjuk a nyelvgyakot.
Amúgy a zélet, mint olyan, ugyanúgy folyik, mint ha otthon lennék, azzal a különbséggel, hogy nem egyedül vagyok a szobámban. De a személyes tér megosztása egyikünknek sem probléma, Juli meg pláne hozzá van szokva a kollégiumhoz. Nekem nem kellett külön hozzászoknom, bármennyire is féltem ettől, egyszerűen csak együtt lakom Vele, és kész. :) Hogy már lélegezni sem tudunk egymás nélkül, azt nem is teszem hozzá. Mindkettőnk fejében folyamatosan ott figyel a kis gondolat, hogy mi lesz, ha én hazamegyek januárban?! De ez egyelőre még három hónap.
Amit igazán, emberi és érzelmi szempontból sajnálok, eltekintve a nyelvgyaktól, hogy abszolút nem sikerült barátokra szert tenni. Emmanuel az egyetlen, akivel órán kívül kommunikálunk, de rá se mondhatnám, hogy barát. A további csoporttársaink nagyon zárt kört, köröket alkotnak, főleg származás szerint, illetve akik Erasmusosok, és járnak a partikra, azok egymással is jóban vannak. Mi is zárkózottak vagyunk, semmi kétség, de azért nem bánnék valami nemzetköziesedést. Fura, hogy a belorusz házaspár (24 és 25 évesek), akiket elég sokáig próbáltunk utálni ("arrogánsak, állandóan belebeszélnek az órába, jaj, ilyenek, jaj, olyanok"), mégiscsak elnyerte a szimpátiánkat, fene tudja, hogyan; tegnap Volhával, a "feleséggel" beszédbe elegyedtem/ünk, és közelről sokkal emberibbnek tűnt, mint a nyelvgyakos terem másik végéből nézve. A férje, Mikola (igen, ez a neve) egyelőre távolinak tűnik ebből a szempontból, de szerintem hamarosan el fog következni az időszak, amikor az óra szünetében négyen beszélgetünk a folyosón. A csoportból aki eleve nagyon szimpatikus volt nekünk, az Elza, egy német lány, aki gyönyörűen beszél lengyelül, de egyik szülője sem lengyel, mindig mosolyog és kedves. Viszont megközelíthetetlennek tűnik. A többiek között van két-három szimpatikus, két-három "elmegy" és két olyan ember, akiket ki nem állhatunk. Az egyik ilyen Yana, a bolgár lány, aki borzalmas hangokat ad ki magából (fogalmazzunk úgy, hogy hörög), és a nemzetközileg is ismert "hö" kérdést teszi fel mindannyiszor, ha nem ért valamit. Legalább egyértelmű. Számunkra érthetetlen, hogy elmondása szerint Poznanban volt az egész múlt évben, mégis rendkívül gyenge szóban és nyelvtanban is. (Tegyük hozzá, hogy a megnyilvánulásaim alapján én is gyengének tűnök, ha nem is rendkívül, igaz, Yana egy csöppet sem gátlásos, sőt, kéretlenül is bármikor megszólal.) Persze lehet, hogy írásban kiváló, ezt senkiről nem tudjuk egyelőre. A másik ember, aki utálatunkat kivívta, az Kirsten, a skót lány, aki szerint a lombikbébi-program azért hülyeség, merthogy a dinoszauruszok is kihaltak egyszer és na bumm, ettől még az élet megy tovább, illetve mert a Föld emberek nélkül sokkal jobb lenne. (Én értem, hogy azt akarja mondani, hogy a dolgoknak az a természetes rendje, hogy egyszer csak kihal az emberiség, de... na mindegy, ez a bejegyzés nem erről szól.) Igazából önmagában ezzel nem is lenne baj, mert csak egyszerűen másképp gondolja, mint mi, de mindemellé nem tud lengyelül. Nyökög, dadog, "ööö"-zik, csettintget az ajkával, huh, nagyon idegesítő! Tegnap Pani Ania be is szólt neki, mert valamiért Kirsten közölte, hogy nagyon nehéz az óra, erre: "Én mondtam, hogy a B1-ben lenne a helyed!" Csak néztünk, de kedves skót csoporttársunk vagy nem értette, vagy nem akarta érteni a célzást (vagy, mint említettem, nyelvi problémái voltak).
2 - Két hónapja (és öt napja) jöttem el otthonról. Nehéz! Igen, honvágyam van, igen, hiányzik az otthon, Budapest, Magyarország, hogy magyarul beszéljenek körülöttem a buszon... minden. Nem is beszélve az emberekről. Hajjaj, hely nem lenne felsorolni! A család, a barátok, a szaktársak, egyéb ismerősök, a tanárok - csak röviden. Sok ez a két hónap. Nagyon jól érzem magam itt, de akkor is nagyon tudathasadásos állapot, és nem öröm tudni, hogy igazából otthon legközelebb júliusban leszek, még ha érzem is, hogy addigra megszokom a máshol-létet. Egyébként hazamenetel szempontjából pont félidőnél tartok. :) De holnapután jön Anyu és Marci szűk négy napra, akkor úgyis egy életre elegünk lesz egymásból újra, és nem lesz semmi probléma. :P:P
33 - Ez volt a harmincharmadik bejegyzésem. Krisztusi kor! De nekem szándékomban áll folytatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése