három hét

Borzasztó, már megint eltelt egy hét, lassan ugyanolyan gyorsnak érzem az időt, mint otthon. Sajnos nem arról van szó, hogy annyi dolgom lenne, hogy csak átdolgozom magam a holnapba, szó sincs ilyesmiről, rendkívül zokon veszem az egyetemtől (de kiváltképp a lengyelóráktól), hogy nem dolgoztat minket, hanem hagy parlagon heverni. Tudom, hogy magamtól is tudok mit tenni a nyelvtudásom érdekében, de ez nálam kimerül az olvasásban. (Magyarul is így tanultam meg, elég jól sikerült... :P) És annyit nem lehet olvasni, hogy az összes szabadidőmet ez töltse ki! Tegnap még hagyján, Emmanuelnek köszönhetően legalább a fél délutánt lengyelezéssel töltöttem, de amúgy siralmas a helyzet. Ami amúgy a legjobban zavar, az az, hogy lengyelre egyelőre semmiféle fogalmazást nem kellett írni, és ugyan olvasok, szóval látom, hogy működik az írott nyelv, többé-kevésbé meg is értem, de produkálni nem tudom, legalábbis nem olyan színvonalon, ahogy elvárnám magamtól (ugyanez áll a szóbeli önkifejezésre is). Éppen ezért megnyitottam ennek a blognak a lengyel változatát, és ez most kizárólag tanulási célokat szolgál: remélem, a lengyeleim elolvassák és kijavítják, illetve hogy természetesebbé válik a lengyel használata számomra. A franciával ezt úgy tudtam elérni, hogy nagyon sokat használtam köznapi szituációkban. A lengyellel ez, mivel Juli a szobatársam (aminek továbbra is borzasztóan örülök), nem lehetséges, nincs kivel, nincs miért kommunikálnom (-nunk). Kivéve a nyelvórát, de az nekünk pont olyan, mint a tanárjelölteknek a gyakorlóiskola: a tanárnak az a dolga, hogy külföldiekhez beszéljen lengyelül, egyszerű szavakkal stb., erre szakosodott direkt. Arról már nem is beszélve, hogy nyelvtanulókkal lengyelül beszélni egészen más, mint lengyelekkel. Ebben az is rossz, hogy velük merek beszélni, ha hibákkal is, de ha lengyelekkel kell lengyelül beszélnem, az rendkívül stresszel, még mindig. Például amikor angolórám van, akkor direkt az utolsó pillanatra érek oda mindig (elég nehéz az 5 perces távolságot így megtenni), nehogy beszélgetnem kelljen... Huhh, Varsótól pont az ellenkezőjét vártam! Persze kedvesen mosolygok mindenkire, és ha kérdeznek, válaszolok, de magamtól max. köszönök. Elég elkeserítő. És nem azzal van a baj, hogy ne tudnék kommunikálni, mert ha muszáj, tudok. A baj az, hogy egyáltalán nem vagyok motiválva rá. Ehh...

Csöpp kis intermezzó: egy fenét nem vagyok motiválva! Ahogy leírtam, hogy "ehh", fel akartam kapcsolni az asztali lámpámat, erre pukkant egyet és büdös lett, úgyhogy jól megijedtem, kihúztam a számítógépet, és féltem. Aztán amikor elmúlt, kipróbáltam a többi villanyt is, és valahogyan elértem - hiába, két perccel korábban mondtam Rékának skype-on, hogy az elektromosság szerintem tök érdekes -, hogy a tükör fölötti lámpánk is meghaljon, ugyanolyan körülmények között, mint az asztali. Úgyhogy lerohantam a portára, hogy úristen, nincs áram a szobában, a néni azt mondta, máris jön (vagy megy, a lengyelben ugyanis erre ugyanazt szokás mondani), úgyhogy feljöttem, mindent kihúzkodtam a konnektorból, láttam, hogy a hűtő működik, meg Juli asztali lámpája is, aztán vártam. És vártam... Aztán megnéztem a két nem működő lámpában a villanykörtét, hát nem ki voltak égve? Na mondom, akkor én vagyok a hülye, lerohantam újra a portára szólni, hogy már nincs baj, csak kiégett a lámpa, a néni meg közölte velem önelégült mosollyal, hogy azért nincs már baj, mert ő visszakapcsolta az áramot. Most akkor mi van???!!! Mindenesetre a három működő lámpánkból egy maradt, úgyhogy megvan a mai/holnapi program...

Hírek is vannak: terveztünk menni Julival Prágába egy hétvégére, de végül mégsem megyünk, illetve nem most, mert inkább meglátogatom Benedeket Tartuban (dec. 11-16.). :( :) Jó lesz, havas és decemberi Tartu. *.* Meg Julia és az ott levő magyarok. :)) És nem tudom, írtam-e, de végül repülővel megyek haza, december 23-án. :)

Fentebb pedig a múlt hét legjobb képe látható, a változatosság kedvéért a Łazienki-parkban fényképeztem. :)