gyümölcslé és paradicsom

Kb. egy hete történhetett, hogy még feküdtem az ágyban kicsit (nagyon) kómásan, amikor Juli lement a boltba, és megkérdezte, mit hozzon. Leginkább valami gyümölcslevet szerettem volna inni, ezt mondtam is Neki, majd közösen elkezdtünk azon agyalni, milyet is szeretnék leginkább. Öt perc fejtörés után, mikor megjelent lelki szemeim előtt a paradicsomlé doboza, felkiáltottam, a feltalálók mosolyával arcomon: gyümölcslevet hozz! Valamiért a paradicsom, mint olyan, csak lelki szemeimig jutott el, onnan lelki agyamig, és pláne lelki számig már nem. Ezen akkor elég sokat röhögtünk.

Ma ugyanez történt, pepitában: Juli megkérdezte, hozzon-e nekem valamit, erre én habozás nélkül, azzal a meggyőződéssel, hogy azt mondom, "gyümölcslé", rávágtam: paradicsomot! Mire Juli visszakérdez: puhábbat vagy keményebbet? Én meg bámultam rá, mint borjú az újkapura, hogy a gyümölcslé hogy lehet puha vagy kemény? :D:D:D

PS. Egyébiránt akkora hófúvás van, hogy az előbb kinyitottam az ablakot fényképezés mián, és Juli konkrétan havas lett. :D

bölcsész-üzemmódban :)

A mai nem szombati, hanem "olvasok-nap" lett, ugyanis tegnap elkezdtem Fehér Klárától A tengert, amit még Juli ajánlott, és annyira bevált, hogy egészen hajnali negyed 3-ig olvastam, akkor fejeztem be mind a két kötetet. :P És amikor ma délután 1-kor (!) felébredtem, nekiálltam a befejező kötetnek (Búcsú a tengertől). És kb. egy félórája befejeztem. (Most negyed 5.) Aztán fellapoztam képzeletbeli listámat a "muszáj elolvasnom"-könyvekről, és felleltem benne Joyce-t meg Wilde-ot, mint a múltheti dublini kiruccanás nyomait, és legnagyobb örömömre megtaláltam a neten a Dorian Gray arcképét, amit már időtlen idők óta el akarok olvasni, de Joyce-tól "csak" a Dublini emberek van fent, pedig nekem ugye az Ulysses most a kitűzött cél. Nem baj, nem kell feltétlenül a legnagyobb falattal kezdeni...

A Fehér Klára-könyvekről egyébként nem vagyok túl jó véleménnyel, sajnos. Nagyon magukkal ragadtak, ez kétségtelen, könnyet és nevetést is könnyen elő tudtak csalni, sőt, sok helyen azt éreztem, hogy én is ezt érzem (valami kevésbé földhözragadt probléma kapcsán), de mindennek ellenére az egész sztori klisékre épül, és tévedések is vannak benne. Például nemegyszer előfordul az, hogy két szereplő éppen beszélget, a narrátor egyértelműen valamelyikük bőrébe bújik, de közben olyan megjegyzéseket fűz a párbeszédhez "magában", amik nem adekvátak, amikről ő mint szereplő nem tudhat, sőt, mint narrátor se, csakis mint a mű jelenén kívülálló személynek juthatott birtokába az információ. (Nem tudom, ez mennyire volt érthető.) Az se stimmelt, hogy két fejezet között néha 5 perc telt el, néha 10 év, és ez nem mindig volt egyértelmű. Plusz furcsa volt, hogy 1944-től kb. a 90-es évekig kísérte végig nagyjából tizenöt ember életét, és '56-ról egy szó sem esett, utalás se, semmi, pedig azért az egy elég meghatározó esemény volt... Az egyik fejezetben 1950 volt, a következőben meg 1960. Hm.

Összességében olyan... naivnak mondanám. Nem primitívnek, de naivnak. A szereplők nagyon egyértelműen voltak jók vagy rosszak, mindig biztos lehettem benne, hogy a megfelelő embernek "drukkolok". És az volt a benyomásom, hogy Fehér Klára bele akart préselni ebbe a műbe minden klisét: volt benne a belét kidolgozó doktornő, iszákos sikkasztó, becsületes kétkezi munkás (munkásököl-vasököl), Párizsba emigrált fiú, haláltáborból menekült zsidók, ifjú és kevésbé ifjú meggyőződéses kommunisták... Sehol egy "semmilyen" ember. De minden ellenére tetszett, és ha majd a kezemben lesz normális könyvformában (utálok képernyőn olvasni), biztos, hogy elolvasom még egyszer, hátha felfedezem benne azt a "pluszt", amitől olyan jó könyvnek tartják. Ja, azt amúgy nem értem, hogy a Búcsú a tengertől miért lett egy külön kötet, amikor kb. feleolyan hosszú, mint A tenger egy kötete, és igazából csak lezárása a történetnek. De mondom: kap még egy esélyt, mert jó volt. Szeretem azokat a könyveket, amiken lehet igazán és többször sírni, és igazán és többször nevetni. :)

„Ezek szerint hol a hazája?

- Itt.

- Miért?

- Mert... mert a szüleim magyarok, mert az anyanyelvem magyar... mert itt jártam középiskolába... mert Budapestet szeretem...

- Remek. Most már csak arra kérem, legyen jó, állapítsa meg az én hazámat is: Budapesten születtem. Igen ám, de anyám osztrák, apám székely nemes. Apai nagyanyámtól tanultam magyarul, anyámtól németül és mademoiselle Dufriche-től franciául. Tizenkét éves koromig minden nyarat a csíki hegyekben töltöttem, és télen mégis Pestet szerettem, a műjégpályát, az ifjúsági előadásokat a Városiban, a Markó utcai gimnázium méltóságteljes, vörös téglás épületét, a fiúkat, akikkel időnként kékre-zöldre vertük egymást. Tizenkét éves koromban kerültem a bécsi nagymamához, és hamarosan ugyanúgy kószáltam a Ringen, mint itthon a Körúton. A Burg parkjában készültem érettségire, és első szerelmem egy szőke bécsi kislány volt, Lieslnek hívták, a vezetékneve nem jut eszembe.

Két évig Rómában tanultam, fél évig Firenzében festegettem. Ágnes, haza az egész föld. A határokat ma meghúzzák, és holnap eltapossák. Az örök emberit kell keresni. Carduccit úgy kell szeretni, mint Petőfit, a délolasz babérfát úgy, mint az alföldi akácvirágot... Gondolja, hogy Kolumbusz csak Izabella királynő Spanyolországáért fedezte fel Amerikát? Vagy Shakespeare-t kisajátíthatják az angolok? Koch, Edison egy nemzeté? Az ember élete nem egyéb, mint néhány évnyi sóvárgás a szépség után, és mégis, ez az értelmetlen, pici sors az egész emberiséggel közös.”

egy csupa szombatból álló hétvége

Tegnap, amikor magamra maradtam ebben a kies kollégiumban, elterveztem, hogy bejárom a "zsidós" helyeket a városban: az egyetlen zsinagógát, amit '45 után építettek, az egyetlen zsidó temetőt (persze ebből nem is kell több egy városnak), és azt a kb. 5 szabadtéri emlékművet, amit a holokauszt áldozatainak emeltek. Mindezt egyrészt azért, mert két hónapja vagyok itt (na jó, holnapután lesz két hónapja), és még semmi ilyesmit nem láttam, persze nem mintha annyira hiányozna, meg a dublini zsidó múzeum valamennyire pótolta ezt a hiányt, de másrészt azért, mert csütörtökön, a kedvenc előadásunkon a lengyelországi zsidóság múltjáról és jelenéről (=?) volt szó. Több olyan kérdés is elhangzott, amire válasz nincs, vagy legalábbis én nem tudom. Például mitől zsidó valaki, huhh, ezt a kérdést ha tízmillóezerszer nem gondoltam végig magamban, akkor egyszer sem, de ami ennél tárgyilagosabb, hogy vajon miért csak egy zsinagógát építettek fel a második világháború után Varsóban (és az is relatíve új). Erre nem kaptunk választ, csak gondolkodhattunk (és gondolkodhatunk azóta is) rajta. Egy lány azt mondta, "nem akarok cinikus lenni, de minek zsinagógát építeni, ha nincs kinek?" - ez abszolút jogos és én is ezt gondolom. Ha a kedvenc tanárbácsinknak hinni lehet, akkor ma a lengyelországi zsidóság kevesebb mint tízezer (!) főt számlál. Ez egy közel harmincnyolcmilliós országban "nem százalék", ahogy ő mondta. És tényleg. Szóval tulajdonképpen po co, minek a zsinagóga? Azon kívül, hogy persze szép, meg vonzza a turistákat. Na jó, de fenn is kell tartani valamiből, és a turisták nem fognak odamenni azért, hogy elolvashassák a zsinagóga falán, hogy épült (mondjuk) a '90-es években, hitéletet sosem éltek itt, belépő 15 zlotyi, gyerekeknek 10 év alatt ingyenes. Ez nem lenne valódi, ez olyan krakkós lenne, kivéve, hogy ami ott van zsidónegyed, az megmaradt, nem újjáépítették, bár még azért is fizetni kell, hogy az ember a zsidó temetőt megnézhesse... Szóval újra kilyukadunk a kérdésnél, hogy minek újjáépíteni valamit, aminek a haszonélvezői már nem élnek? (Gondolkozom, hogy otthon van-e valami olyan épület, amit újjáépítettek senkinek. De nem jut eszembe egy sem!) Nem tudom, Prágában (most a cseh fővárosra gondolok) mi a helyzet ezekkel, tudom, hogy ott van új és régi zsinagóga is, de hogy mennyire új az új, és hogy hány hithű zsidó él ott, arról fogalmam sincs.

Na, mindegy, tehát ezek a kérdésfelvetések motiváltak arra, hogy tegnap a neten megkeressem, hol is vannak pontosan a "zsidós" helyek. És nem tudom, miért, de azt hittem, szombat van, így amikor láttam, hogy a temető meg a zsinagóga is zárva vannak aznap, jó dühös lettem, hogy nem tudok mégse odamenni, úgyhogy eldöntöttem, hogy majd máskor, és elmentem másfele sétálni, ami egyébiránt nagyon jólesett. :)

Ma reggel azzal a biztos tudattal ébredtem, hogy akkor ma elmegyek "zsidózni", erre nem kiderül, hogy ma tényleg szombat van?! Komolyan, amilyen az én formám, kiderül, hogy holnap is az lesz...

"rebben egy lepke szárnya, s támad egy új vihar..."

Huhh, nagyon-nagyon szokatlan a helyzet, amibe kerültem, és a legrosszabb, hogy nem is nagyon írhatok róla, mert senkinek semmi köze hozzá, és lehet, hogy olyasvalaki is olvas, akinek pont nem kéne tudnia erről semmit. Mindegy. Legyen elég annyi, hogy furcsa és izgalmas érzés kívülről figyelni új kapcsolatok kialakulását. :)

Amúgy ezt a hétvégét egyedül töltöm, Juli szabadságot vett ki, úgy tűnik, meguntunk egymást... Na jó, igazából csak elutazott pár emberrel a csoportból Gdanskba. Én is mentem volna, de végül lemondtam, mert még mindig nem vagyok teljesen jól Dublin után. Ja, nem is írtam, hogy a hétfő-kedd-szerdát szinte végig ágyban töltöttem és nem mondhatnám, hogy teljesen magamnál voltam. Mostanra mondhatom, hogy "meggyógyultam" (nem voltam kimondottan beteg, ezért az idézőjelek), tegnap már iskolában is voltam. :P Mára pedig egy hosszabb sétát terveztem a városba, zenével és fényképezőgéppel. :) Meglátjuk, mi lesz belőle, Varsóban még nem jártam egyedül...

Ja, azért nem mentem Gdanskba, mert 2 hét múlva esedékes a tartui utam [:)))], és ha ne adj'Isten, most komolyan lebetegszem, mert nem vagyok képes megülni a fenekemen, akkor nem elég, hogy hiányzom még egy hetet, hanem lehet, hogy még akkorra se gyógyulnék meg teljesen. *előrelátó*

pár kép az álomból :)

A képek sajnos fordított kronológiai sorrendben vannak, de ettől még élvezhetőek, remélem. ;) Ez az a szivárvány, amit a vasárnapi La Boulangerie-beli ebédünk közben láttunk, persze ilyen otthon is van, na de ez dublini szivárvány, nem ám akármilyen. :)

Ez egy random gótikus katedrálisocska, amit GB Shaw szülőházának sikertelen látogatása (illetve nemlátogatása) után láttunk meg, és be is mentünk, mivel a Szt. Patrik-székesegyház meg a Christ Church baromi drágák voltak. Ez a templom félig bejött, félig nem: ingyen volt ugyan, de gótikushoz képest túl giccses, plusz tele volt üvöltöző gyerekekkel. :P

A "Hattyúk tava", hivatalos nevén a Grand Canal, valahol a külvárosban. Innen nem messze volt az Irish Jewish Museum. Annyira szépek a fények... :)

Repülő hattyúk! Én nagyon örültem, hogy le tudtam kapni ezt a pillanatot, szerintem ritkán lehet ilyet látni, de Fanni és Juli nem értékelte ennyire. :P Szipp-szipp. *a meg nem értett művész*

Itt épen úton vagyunk a zsidó múzeum felé, és kisüt a nap az esőfelhők felett. :) Nagyon szeretem Írország fényeit! És ez milyen gyönyörű lehet vidéken...

Itt is a színeket fényképeztem, a házakét is meg az égét is. :)

Vasárnap reggeli randim James Joyce-szal. Addig vártam ezzel a fényképpel, amíg meg nem tudtam, tulajdonképpen ki is volt ő és miért fontos.

Szombat este, a hárfaformájú híd a Liffey-n. :)

Szombat este, Fanni, Liffey, Yeats és Juli eszmecseréje a Liffey partján. :D

Liffey maci a Liffey folyó partján, az Amélie-ben levő törpemotívumra próbálok itt épp célozgatni, nem tudom, sikerül-e. :D

A frissen vásárolt, Made in Ireland, még névtelen macival (aki perceken belül megkapja a Liffey nevet). *.*

Fannival pózolunk a Szt. Patrik-székesegyház előtt, mint két intelligens ember. :P

Szintén Fannival, a St. Stephen's Green Parkban. :)

A fenti két képen a sztereotipikus dublini ajtók láthatók, volt ám rózsaszín meg sárga is, nem csak ilyen szolidak.

Julival a Trinity College-nál, ahol nem néztük meg a Book of Kellst, ami előtt pózolunk. :P

ZÖLD!!!

Fannival az előtt a könyvesbolt előtt, ahol Juli később beszerzett egy milliárdokat érő, de valamivel kevesebbe kerülő Yeats-kötetet. :) (Ez még péntek esti kép.)

Szombat délelőtt a "Dublini spirál", aka. "fütyi" (by Fanni). Amúgy valami szobor helyére épült, és 120 méter magas. És bűnronda. Viszont nem írtak egy büdös betűt se arról, hogy mi ez, csak az útikönyvből tudtuk meg... :P

Postaláda. :)

A Temple Bar, ami nem csak önmagában, hanem a környékével együtt nagy szám, bárok, légkör és hangulat mindenfelé. :)

A Liffey meg a szépséges Dublin. *.*

Liffey híddal (légkör és hangulat).

A Bachelor Inn, nem voltunk bent (nem nekünk szól, hehe), de nagyon tetszett kívülről, plusz tele volt ír szerzők idézeteivel arról, hogy miért jó agglegénynek lenni.

Juli belefeledkezik Dublinba. :)

Az első pillanatok péntek este, és az emeletes busz! :))

A dublini álom

Dublin a legjobb dolog, ami az emberrel történhet, ha éppen nincs a legjobb kedvében. Európában eddig egy város volt, amelyik ugyanezt az eufórikus "jesszusom, komolyan én vagyok itt és most?"-jellegű érzést váltotta ki belőlem, és az Krakkó volt. Egyetlen más várost sem tudtam elsőre és azonnal élvezni, érezni, ideértve Varsót és Párizst is. Ebből a megfontolásból most egyhamar nem megyünk vissza Dublinba, nehogy csalódást okozzon. :P

Indulás előtt elég szkeptikusok voltunk: nem lesz akkora durranás, biztos tök drága hely, egész hétvégén zuhogni fog az eső és egyébként is hagyjanak minket békén, mit nekünk Dublin, amikor mindkettőnknek megvan a maga baja így is. Nem egészen 72 órával később könnyek között búcsúztunk a várostól, ami "nem akkora durranás"...

Pénteken nagy nehezen bepakoltunk a kis kézitáskánkba, majd - mondván, a gépen úgyis kapunk kaját - gyakorlatilag reggeli nélkül indultunk el Írországba a koliból. A reptéren minden simán ment, a tranzitban vettünk újságot, aztán szentségeltünk, ugyanis a négy napos szürkeség után kisütött a nap, kb. két egy órával azelőtt, hogy eljöttünk volna. :P Amikor megérkeztünk Dublinba, ott is tűzött a nap! Fannival nagyon örültünk egymásnak, majd megpróbáltuk megtalálni a buszt (16A), amelyik bevisz a városba potom 2,20 euróért. Itt ért az első meglepetés, amin azóta se tudtam túltenni magam: Dublinban emeletes buszok vannak! Kék-sárgák méghozzá. Kb. félóra múlva tudtunk felszállni a 16A-ra, mert addig nem jött egy sem a város felé, meg nem találtunk jegyautomatát, szóval az első 30 perc sem telt eseménytelenül. Amikor végre felszálltunk, persze az emeletre mentünk és nagyon vicces volt! Főleg, hogy ugye ott bal oldali a közlekedés (kommunista ország, hiába, még a közlekedés is baloldali), és az első 10 percben fel sem tűnt, hogy megálltunk többször is, mert ugye nem a jobb, hanem a bal oldalon vannak a megállók. :D Kb. 40 perc alatt értünk be az O’Connell Streetre, ahonnan gyalog olyan 10 percre volt a hostelünk. A második meglepetés akkor ért minket, amikor elindultunk, immár sokkal kevesebb cuccal, hogy felfedezzük az esti Dublint: kb. 200 méterenként van egy Polski sklep („Lengyel bolt”), teljesen ugyanazokkal a termékekkel, amik itt is vannak, de sajnos ír árakkal. :P

Nem tudom sajnos visszaadni írásban azt, amit éreztünk, talán a „Dublin beszippantott minket” lenne a megfelelő kifejezés, de méginkább az „elvarázsolt”… Annyira hangulatos volt, hogy az hihetetlen! Rengeteg bár, utcazene, minden sarkon irish pubok, de nagyon vonzóak voltak, nem ám, mint a pesti szórakozóhelyek. Elmentünk a folyópartra is, mint kiderült, Dublin Dunája a hangzatos Liffey névre hallgat. Költöttünk is egy limericket. :P

Dublin folyója, a Liffey,

olyan hangos, mint egy hifi.

Olyan, mint a Szajna,

partján a sok szajha

keresi, hogy hol a wifi.

Vagy valami ilyesmi. :P Amikor elfáradtunk, úgy döntöttünk, jár nekünk valami pub vagy hasonló, de nem a bel-belvárosban, hanem a hostel közelében találtunk egy helyet, ahol rajtunk kívül kizárólag 50-en felüli ijesztő bácsik voltak. :P Ittam Guinnesst, nem rossz, és beszélgettünk egy csomót, miközben az ijesztő bácsik felváltva jöttek oda hozzánk mondani valami értelmeset (pl. hogy a szomszédban van diszkó, és menjünk oda :P). Aztán olyan fél 10 körül visszamentünk a hostelbe, ahol a 10 fős szobánkban kb. 30 srác ült a földön és ivott. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem folyamodunk tetlegességhez, és lementünk a „közös helyiségbe” netezni - negyed 11-ig voltunk türelmesek, akkor visszamentünk. Még mindig ott ültek… Megpróbáltam a tudtukra adni, hogy szeretnénk aludni, erre közölték, hogy még kb. 20 perc, és elmennek, de Juli rájuk förmedt (:P), hogy azonnal húzzanak a vérbe (sic), mert mi az alvási lehetőségért fizettünk, nem pedig, hogy őket hallgassuk egész éjjel. Hatásos volt, félóra múlva már el is mentek. Sajnos hiába, mert éjféltől olyan 20 percenként folyamatosan értek haza azok, akik a mi szobánkban laktak (köztük a fenti intelligensek is), úgyhogy mindig pont mikor elaludtunk volna, megint benyitott valaki. Egy szó, mint száz, elég keveset aludtunk aznap éjjel, én kb. fél 8-kor adtam fel, hogy még visszaaludjak.

Kaptunk reggelit (ír vajjal!!!), ittunk kávét, aztán nekivágtunk: az első program a James Joyce Centrum volt, ahova nekem bölcsészhez cseppet sem illő módon semmi kedvem nem volt bemenni, mivel nekem Joyce nem jelent semmit, de szerencsére fel sem merült bennem, hogy ennek a szándékomnak hangot is adjak, és végülis jól jártam. A múzeum nagyon jó volt, elolvastuk Joyce életrajzát, meg az Ulyssesről is megtudtam egyet-mást – ha hazamegyek, muszáj elolvasnom végre. (Eddig akárhányszor kerestem, sose volt bent a Szabó Ervinben.) Maradtunk a bölcsész-vonalnál, és a National Library felé vettük az irányt, mert az állítólag elég jól néz ki, nos számunkra ebből az „állítólag” maradt a domináns, ugyanis nem tudtunk bemenni, viszont kaptunk ingyen képeslapokat. :P Kívülről egyébként tényleg elég jól nézett ki. Innen a Trinity College-ba mentünk, ami a világ 13. legjobb egyeteme, és a XVI. században alapították, és nagyon nagy, és úgy néz ki a kampusz, mint egy múzeum. Amiért mentünk, azt végül nem néztük meg: a Book of Kellst akartuk megnézni, ami egy kódex, és ott van az eredetije a TC-ben, de csak 2 oldalát lehet megnézni, plusz egy kiállítást a kódexírásról (ami nem ír-specifikus), és hát két kódexoldalért én nem nagyon szerettem volna 5 eurót fizetni. :P Fanni és Juli sem kapálóztak annyira, úgyhogy tartva az irodalmi vonulatot és valamennyire a kronológiát is, elindultunk megkeresni Oscar Wilde szülőházát. Megtaláltuk, de sajnos a múzeum, ami volt benne, már nem működik, mert az American Irish College-é az épület és 2007-ben elfogalták azt a részét is, ahol a múzeum volt. :( Ez nekem nagy csalódás volt, mert Wilde egyike annak a kb. 3 ír szerzőnek, akit ismerek és szeretek. De nem csüggedtünk, inkább besétáltunk a Merrion Square Parkba, ahol megpróbáltam lefényképezni, hogy mennyire zöld a fű, de sajnos nem sikerült, mert nagyon felhős volt az ég, úgyhogy minden képen sima-zöld a fű, nem ír-zöld. :P Egy újabb park következett (St. Stephen’s Green Park), ahol giccses kőhíd és hattyúk is voltak, illetve további harsogó zöld gyep (amit a fényképek továbbra sem adnak vissza). Átálltunk a szakrális vonalra: a következő úticél a St. Patrick’s Cathedral volt, de – már megszoktuk – nem tudtunk bemenni, ezúttal diplomaosztó miatt. Végül nem is bántuk meg, mert valami 4 euróba került volna, úgyhogy inkább lefényképeztük kívülről sokszor. :P A Christ Churchbe sem mentünk be, az anyagias mindenünket (6 euró a felnőttjegy)… De ezek az épületek talán kívülről szebbek is, mint belül. Azt sajnáltam nagyon, hogy templomot ugyan láttunk rengeteget az elmúlt két hónapban, de gótikus katedrálist egyet sem, és ez a kettő az lett volna. Na mindegy, elvégre kívülről is gótikusak voltak. ;)

„Nem csak Isten igéjével él az ember” – ez lehetne a nap következő részének a címe, ugyanis kávéra szomjazván megtaláltuk a földgolyó legcukibb beülős cukrászdáját, a Queen of Tarts-ot, ahol elég jó cappuccinót ittunk, nem is olyan drágáér’. Gyönyörű sütemények közepette ültünk, úgyhogy megmaradva még az egyháznál, tanúbizonyságot tettünk nem kevés keresztényi önmegtartóztatásról… :P Eddig nem írtam ugyan, de már pénteken is, és főleg szombaton, rengeteg könyvesboltban voltunk, érdekes módon az egyéb árakhoz képest olcsón kínáltak minőségi irodalmat (pl. az Ulysses vagy a Dorian Gray arcképe, amikkel szemeztem, 3 euróba kerültek), Juli el is csábult egy Yeats-kötetre. :) Én másra csábultam el végül: még pénteken voltunk egy szuvenírboltban, ahol volt egy csomó nemgiccses dolog is, pl. halál cuki kismackók zöld kötött pulóverben… Ennyit a keresztényi önmegtartóztatásról, de mentségemre szóljon, hogy nem volt ésszerűtlenül drága, és hogy egészen szombat estig megálltam, hogy megvegyem, mondván, csak akkor veszem meg, ha marad rá pénzem. És lőn. :) A cukiság Dublin folyója után Liffey-nek kereszteltett Juli által, ámen. A boltból olyan helyre mentünk, ahol sem keresztényien, sem önmegtartóztatóan nem lehet(ett) viselkedni: a The Celt nevű igazi, hamisítatlan, eredeti ír pubba, ahol másfél órával később élő ír zene is volt… *.* Az az este, Te jó Isten! Akármennyit is fogyasztottunk, megérte, árban és mennyiségben is, mert egyszerűen annyira hihetetlenül jól éreztük magunkat, hogy arra nincsenek szavak! És ennek semmi köze nem volt az alkoholhoz. A csúcs – legalábbis Julinak és nekem, na jó, nekem biztosan – vitathatatlanul az a pillanat volt, amikor a cuki énekes srác (akinek mellesleg kilógott a világoszöld alapon fehér pöttyös alsógatyája) elkezdte azt a számot játszani, amit pár bejegyzéssel korábban ide is feltettem (On the rocky road to Dublin). *.* Fúúú, pont olyan volt az este, mint ahogy elképzeltem, illetve, hogy őszinte legyek, ahogy még csak el se mertem képzelni. :)))) Ráadásul, amikor hazamentünk, olyan 1 körül, láttuk, hogy az előző éjszakai szimpatikus szobatársaink eltűntek, és akik voltak, azok is aludtak már. Úgyhogy többé-kevésbé ki tudtuk aludni magunkat. :)

Vasárnap kicsekkoltunk a hostelből, majd elindultunk a város másik végébe, Fanni meglepetésprogramot tervezett nekünk ugyanis. Elég sokáig tartott, amíg odaértünk, mivel természetesen fájt a térdem, comme d'habitude, de végülis csak kilyukadtunk a Dublin vége táblánál... Na jó, igazából a dublini Irish Jewish Museumnál. :)) Tök jó volt a kiállítás, plusz ingyen volt, és egy cuki izraeli néni idegenvezetett minket, aki, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy ő erdélyi, és kiskorában csak magyarul beszélt, de '61-ben kimentek Izraelbe, és azóta egyáltalán nem használja a nyelvet. Aztán meg akartuk nézni Shaw szülőházát, de kiderült, hogy csak nyáron van nyitva és akkor is csak heti két napon. :P Úgyhogy helyette elmentünk ebédelni a La Boulangerie nevű "francia" étterembe, és egészen olcsón (ottani árakhoz képest) ettem egy zöldséglevest meg egy melegszendvics-bagettet, és láttunk szivárványt is. :P:) Ezután dublini tartózkodásunk utolsó és legnagyobb durranásnak szánt kulturális programja következett, a Dublin Writers Museum. Összességében jó benyomást tett rám, de nem vagyok barátja a "minden nagyobb szerzőről állítsunk össze egy 5 perces szöveget [audioguide], egy tárlót, pár képet és kész"-jellegű kiállításoknak, mert egyszerűen annyi információt kap az ember, hogy nem tudja feldolgozni. A legjobb az volt, hogy minden szerzőnek a legismertebb művéből lehetett hallgatni részleteket. :) A múzeum 5-kor zárt, de 3/4 5-kor már nagyon furán néztek ránk és lekapcsolták a villanyt, úgyhogy 16:55-kor kiléptünk az ajtón, amit azonnal kulcsra is zártak mögöttünk, nehogy vissza találjunk fordulni. Még beültünk egy kávéra a Candy nevű kávézóba, aztán elbúcsúztunk Fannitól, akinek fél 7-kor indult vissza a busza Limerickbe... :(

Fél 8-kor már a reptéren voltunk, úgyhogy majdnem 12 teljes órát ott töltöttünk el... Mindezt azért, mert még egy éjszaka a hostelben nem érte volna meg úgy, hogy 5:20-ra kell kimenni a reptérre. Úgyhogy egész éjjel vergődtünk, próbáltunk aludni, nekem sikerült rekordmennyiségű másfél órát aludnom 2-től fél 4-ig, aztán 7:20-kor irány Varsó, ahol azóta is zuhog az eső és hideg van.

Életem egyik legjobb hétvégéjén vagyok túl, és szeretem Dublint! :)

Képek facebookon. :)

on the rocky road to DUBLIN!!! :)

Holnap megyünk! Gondoltam, előtte még írok valami érdemit, de nem biztos, hogy sikerülni fog. :P Kezdődik előről a nyárról már ismerős idegeskedés, ugyanis a párizsi egyetem még semmit nem reagált a jelentkezésemre, amit Adri már két hete elküldött nekik, és nem tudom, hogy nem érkezett meg, vagy megérkezett, csak ülnek rajta, vagy rossz címre küldték a választ, hogy welcome vagyok, mindenesetre idegesítő.

Itt egyébként így nagyon nem történik semmi izgi, most épp a kollokvializmusok vannak soron lengyelórán, pl. "nem vágom", "pill", "láttam a fészbúkon", stb. Sajnos a legtöbbjét nem tudom lefordítani, mivel ez a gimnazisták nyelve főleg, és mi ennél sokkal magasabb nyelvi szférákban szárnyalunk ugyebár. :P De mára kellett írni egy rövid szöveget ilyesmi kifejezésekkel, és meg lettem dicsérve, hogy olyan volt, mintha fiatal polákok lökték volna a sódert. (Na, ezt se használja senki.)

Hétfőn hajnalban, 7:20-kor indul vissza a gépünk, úgyhogy miután átaludtam a napot, jövök beszámolóval és remélhetőleg egy tonna képpel. ;)

másfél év ♥

Na jó, bár ehhez Varsónak semmi köze, azért mégiscsak megemlítem így zárójelben, hogy ma vagyunk másfél évesek, bizony ám! :)))))

Ezen kívül holnapután megyünk Julival Dublinba, ezzel még elméletben sem sikerült megbirkóznom, nemhogy összepakolni vagy ilyesmi.

Mostanában egyébként azért nem írok érdemben, mert nagyon el vagyunk foglalva egymás lelki életével, hiába, ha két lány összekerül... :D És persze ezek a dolgok nem tartoznak senkire.

az kollégiumi életnek az ő nagy buktatóiról

Na igen. Nem elég, hogy apáczaisokkal futok össze a mosodában, de egyéb más izgalmas dolgok is történnek. Ma például egészen egyszerűen be akartuk fizetni a kollégiumot erre a hónapra, mivel 20-án van a határidő. Erre a néni az orrunk alá tol egy 380 zlotyiről szóló papírt, illetve számlát, hogy hát ennyi. Ehhez tudni kell, hogy a hivatalos verzió szerint a kollégium ára kétfős szobában havonta 350 zlotyi + 10 zlotyi az internetért, mindez persze fejenként értendő. Októberben 22-én fizettünk, ami kétnapos késést jelentett, és ezt 10 zlotyi/nap büntetéssel "honorálták", így lett a 360-ból 380, teljesen jogosan. A novemberi összeg ugyanennyi, a magyarázat: a kolidíj 370/fő, + 10 az internetért. Most mi van????!!!! O.o

Holnap megyünk a zigazgató úrhoz, hogy ugyan ez mit is jelent.

A másik remek dolog, az a mosás. És most nem a volt apáczais srácról lesz szó. :P Hanem hogy a mosás úgy működik, hogy majdnem minden emeleten van mosoda, amiben van két mosógép plusz egy szárítógép, öt zlotyit kell fizetni és moshatsz egyszer, illetve száríthatsz, ameddig szükség van rá. Ehhez képest ma, amikor még csak 50 perce szárítottunk a beállított 60-ból, feljött a nagyon dühüs portásnéni, hogy ezt mégis hogy képzeljük, már rég lejárt az időnk a mosodában, és hosszú sorok kígyóznak, és egyébként is. Mondanom sem kell, egy lélek nem várt, a ruháink pedig még nedvesek voltak...

"az Apáczai egy boldog, nagy család..."

Ez abban is megnyilvánul, hogy ma a koli egyik mosodájában összefutottam egy sráccal, aki felettem járt kettővel és akiről soha nem tudtam, mit tanul, és egyáltalán. Ennek a normális életben semmi valószínűsége nem lenne, de az én életemről van ugye szó... :P

nehéz szívvel

Meg gombóccal a torkomban és hasonlók. Mármint ebben az állapotban írom ezt a bejegyzést, kb. 3 órával azután, hogy Benedekkel elbúcsúztunk egymástól, újabb egy hónapra. :( Szomorú. Amíg nem volt itt, nem hiányzott, a varsói életem úgy volt teljes. Már nem az. Már látom, hova tudnám ebbe az életembe belepréselni, mit belepréselni!, bőven van hely. Egyelőre nem tudom felfogni, hogy az élet visszatér a "rendes" kerékvágásba, hogy újra csak ketten vagyunk Julival - igen, csak ketten, és ez nem a lekicsinylő csak, ez a "valaki még hiányzik innen"-csak. Persze pár nap múlva, remélem, ugyanúgy fogom érezni magam, mint másfél hete, még 20 évesen és Benedekkel Tartuban. Ez egy teljesen új helyzet, ilyen még nem volt. Hogy "hazament" Észtországba, én meg ittmaradtam, és tudom, hogy a következő találkozásunk is csak egy hét lesz (lekicsinylő csak), és ez egészen júliusig így fog tartani. Kivéve az áprilist, amikor több mint két hetet leszek otthon, huhh. :P De azért érzem, hogy ez sem az, amihez szokva vagyunk. Ráadásul felmerült, mindkettőnkben és komolyan, a külföldi MA gondolata is, ami persze nekem még odébb van, de tényleg megfontolandó. (Arra inkább nem is gondolok, amikor én otthon gürcölök a szánalmas kis BA-diplomámért, Benedek meg Tartuban emmázik vígan...) De hogy ezt évekig fenntartani... Még ez a félév is nehéz, pláne az egész tanév, pláne még kettő!

Ilyenkor óhatatlanul is eszembe jutnak a távkapcsolatban élők, hogy nekik milyen borzalmas lehet az érzés, hogy mindig hónapokban kell számolni és nincs olyan, hogy "folyamatosan" együtt vannak, mert akkor is ott van, hogy de egy/két hét múlva az egyikük hazamegy. Persze így csak a jó jut arra a kis időre, amíg együtt vannak, de hát kapcsolat így egy kapcsolat? Komolyan érdekel, hogy akik így élnek, hogy bírják, mivel bíztatják magukat és egymást hónapról hónapra. Egy ilyen párt ismerek "közelebbről", és tudom, hogy ők elég rosszul viselik. De akkor minek kínozni egymást? Az fel se merül, hogy szakítsanak, ha egyszer szeretik egymást (most nem erre a konkrét párra gondolok, csak általában), de akkor miért nem mondják, hogy a fenébe is, nekem fontosabb a munka/iskola, mint Te, és heló, vagy fordítva? Értem, hogy mindkettő fontos, de... Biztos azért gondolom, hogy ezt meg lehet tenni, mert én nem élek távkapcsolatban. Hál'Istennek!

Benedek-hét :)

Na, bocsánat a gyengus limerickért, tegnap ennyit bírtunk kihozni magunkból az állatkertből hazafele jövet. Amúgy a hét Benedekkel várakozáson felül sikerült, volt benne hármasban meg kettesben töltött idő is, kultúra és szabadtér egyaránt, szóval olyan szülinapi hét volt. :)

Hétfőn délután bementünk az Óvárosba, kedden Łazienkiztünk meg finomat ettünk, szerdán vásároltunk és főztünk és Operában voltunk, csütörtökön tüntettünk, illetve "ünnepeltük" a november 11-ét, pénteken, vagyis tegnap állatkertben voltunk és megint finomat ettünk. :) Ma meg zuhog az eső. :P Holnap meg 11:15-kor megy a repülő Tallinnba... :(

Ez pedig az óváros a Prága városnegyed felől közelítve, naplementekor. :)

tegnap állatkertben voltunk

Szép madár a gólya,

sok a rajongója.

Sokat tesz félre,

Mer' elrepül Délre,

Aztán meg csőrében a pólya.

Elektra

Operában voltunk! :) Méghozzá négyen, Julival és Carolinnal, az egyik német lánnyal a csoportból. A darab meglepő módon tetszett, holott nem ismertem a sztorit (szégyen), és németül volt, plusz az első sorban ültünk (!), ahonnan viszonylag kevéssé látszott a színpad fölött levő lengyel felirat. De a díszlet, a színészek, a szöveg, na meg az orrom előtt játszó hatalmas zenekar elvonta a figyelmemet a nyakkitekerés okozta fájdalomról... :)

Ja igen, azt még meg kell jegyeznem, hogy az első sorban ülés nem egészen volt betervezve, ugyanis a harmadik emeletre vettünk jegyet 20 zlotyiért (kb. 1400 Ft), de amikor majdnem elkésve végre lihegve bezuhantunk, a néni közölte, hogy menjünk csak le a földszintre, mert ott még van hely, és nagy lelkesen leültünk az első sorba (én voltam a ludas, bevallom), teljesen megfeledkezve a fejünk felett levő feliratról... :P

még mindig születésnap :)

Még a mai napot is annak tekintem, ugyanis ritka jól és aktívan töltöttük. :) Délelőtt nem mentünk popularna kultura órára (Pan Kajak tán megbocsát), mivel elég jónak tűnt az idő, úgy döntöttünk, kihasználjuk, úgyhogy a változatosság kedvéért elmentünk a Łazienkibe, és nagyon jól tettük! :)

Rengeteget mókusoztunk, főleg Benedek, aki eltökélte, hogy Ő márpedig meg akar fogni egyet, de mivel a mókus sokkal okosabb, semmint hogy hagyja magát, minden próbálkozás sikertelennek bizonyult. Viszont elég sokat nevettünk. :D Főleg akkor, amikor még a séta elején egyszercsak utánunk hápogott egy kacsa, és amikor hátranéztünk, láttuk, hogy jönnek kifele a vízből, mit jönnek, totyognak, és közben eszeveszetten hápognak mindannyian! :D Vagy három órát voltunk a parkban, főleg mókusokkal, pávákkal, kacsákkal, fényképezéssel és fáramászással töltve az időt. Utána órára mentünk, bár pont kisütött a nap, és a mai alkalom tulajdonképpen végre valami újat közölt velem, megtanultuk a befejezett melléknévi igenév (avagy más nyelveken mindközönségesen "passzív szerkezet") képzését, amit én eddig csak intuícióból csináltam, ha egyáltalán. Úgyhogy el is fáradtam rendesen az óra végére, de fittyet hányva lecsukódó pilláimra, elvittem Benedeket kedvenc, Sámsonhoz címzett éttermünkbe. Etettem Vele is żureket, meg most én is ettem, és utána rendes második fogást is burkoltunk (Benedek szava), a férfiember bigost (kb. székelykáposzta) krumplival (!), én meg egy "kołduny zapiekane" nevű kaját, ami apró, tésztába sütött húsgombócokból áll, és isteni íze van, ha az ember kellően megborsozza és -sózza. :)) Isteni estebéd volt. Sőt, még romantikusnak is mondható. ^^ És a napnak még mindig nem volt ezzel vége (továbbra sincs)! Ebéd után ugyanis felmentünk a Plac Zamkowyn (kb. "vártér") levő kis kilátóba, ahova 3 egész zlotyi a belépő dijákoknak (nemdiákoknak meg 4, 70-nel tessenek szorozni). És fúúúúú, annyira szép fentről (is) az a városrész, amit látni lehet! Facebookra tettem képeket, lehet csodálni. ;) Melegen ajánlom mindenkinek, aki esetleg Varsóban járna. :)

Ezután már nem csináltunk semmit, mert már nagyon fáradtak voltunk, és holnap is lesz nap. :) De még a bejegyzés vége előtt meg kell emlékeznem egy történelmi pillanatról: írtam ugye korábban a templomokról, hogy milyen nagyon nyomasztóak, és hogy mindig tele vannak, nos, ma e kijelentésem megcáfolá az Élet Maga, ugyanis bementünk a Keresztelő Szt. János-templomba, és rajtunk (meg az orgonistán) kívül egy, azaz egy néni tartózkodott az épületben. Mennyivel jobb érzés volt így, Te jó Isten!

84, 40, 21

84 - Ennyien kívántak boldog születésnapot facebookon tegnapelőtt óta! O.o :)))) Persze a statisztikám szerint közülük legalább 10-en ki nem állhatnak a való életben, és legalább ugyanennyivel nem találkoztam több mint egy éve. De ettől még jólesik, főleg azért, mert ha kivonom ezt a 20-at (ami nem is húsz, mert átfedés is van a két csoport között), meg azokat, akik csak "kötelességből" írtak rám, marad kb. 40 nagyon értékes jókívánság. Nem beszélve azokról, akik nem írtak nekem facebookra, hanem személyesen/sms-ben/telefonon kívántak boldog születésnapot. :) Nekik is nagyon köszönöm, ezúton is! :)

40 - Ennyiedik bejegyzést írom éppen.

21 - Ennyi éves vagyok tegnap 00:10 óta. Aki nem tudná. :P A születésnapom igazán nagyon jól telt, el is döntöttem, hogy jövőre is Varsóban ünneplem. Hajnalban, amikor véletlenül kinyitottam a szemem, Juli lerohant egy zsák ajándékkal, csupa olyasmivel, amit az ember a 21. születésnapjára csak el tud képzelni. :) Aztán a fő-fő-fő program az volt, hogy vártam Benedeket a reptéren, aki meglepetésszerűen a nyakamba ugrott (épp azt néztem, hogy a néni, aki kijött előtte, vajon melyik géppel jöhetett), és hát eléggé örültünk egymásnak. Itthon főztem ünnepi töltött tésztát (magyarosan szólva tortellinit), ünnepélyesen megettük sajttal és kecsuppal, aztán bementünk a városba. Az igazi szülinapi program pedig az volt, hogy csokitortát (illetve Juli túrótortát) ettünk egy cuki kis beülős helyen (ilyen cukrászdajellegű, de nem az). :) Aztán sétáltunk az Óvárosban és fényképeztünk (főleg én).

Csupa remek ajándékot kaptam egyébként. :) Otthonról Kishon-könyvet (A szerencsés flótás, Hiszi a piszi), kesztyűt, lábszármelegítőt, Beugró-társasjátékot (Marcitól), pénzt (Nagymamáéktól); Julitól Agatha Christie-önéletrajzot lengyelül, egy gyönyörű 2011-es határidőnaplót és egy - ha lehet - még gyönyörűbb pár fülbevalót; Benedektől észt mintás kötött kesztyűt, az észt élelmiszeripar néhány jeles képviselőjét, illetve a tartui magyar leányok által különféle elmésségekkel megtöltött rajzlapot. :D

Mindenkinek nagyon-nagyon köszönöm, ahogy tőlünk kicsit nyugatabbra mondanák, you made my day! :D

21

Varró Dániel: Ki elmúlt huszonegy

Ki elmúlt huszonegy, az már sosem lesz

kevesebb annál, mint amennyi most,

azt már nem éri körbe holmi mamlasz,

és édesebb a csókja, mint a must,

huszonegy év alatt hiába száradt

arcán kesernyés tócsaként a könny,

mégiscsak csiklandós a lábaszára,

s minden szavában ott lapít a gúny.

Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet

szereti jobban, nem az összecsengő

rímek zaját. Annak szonett a múlt.

Ki elmúlt huszonegy, az szép momentán,

a gomblukában rózsaszín krizantém,

és tollhegyén rossz rímként csüng a hold.

november :)

Hát, ez is eljött... Jó sok esővel méghozzá. Vettem is ma egy cukker (sic!) gumicsizmát, hogy ne ázzon már át mindennap a rendes cipőm, úgyhogy holnaptól ebben a csodás pataborításban fogok flangálni:

Nekem egyébként kifejezetten tetszik, a virágok tökjók, és kényelmes is. :) Soha nem gondoltam volna, hogy hajlandó leszek valaha is ilyesmit felvenni. :P Ez a mai bevásárlótúránk egyik eredménye, a többi kevésbé izgalmas.

További híreink. Ma kaptam Fannitól szülinapi képeslapot, ha lehet, még a csizmánál is cukibb, shoppingoló bárányok vannak rajta (igen), és az van ráírva, hogy "Having fun with the girlies in Ireland". :) És tökjó, mert ez az első* képeslap, amit ide kaptam! :) És hétfőn jön Benedek, egészen vasárnapig marad! :) Csupa jóság van. :) (Nem beszélve arról, hogy aznap lesz a születésnapom is! :D)

*UPDATE: Pardon, a második. De az első is Fannitól jött, igaz, Tartun keresztül... :)

Muzeum Karykatury

Cím nélkül

Turisták

Cím nélkül

A hét törpe

Cím nélkül

Cím nélkül

Cím nélkül

felemás (korlát)

Hát, az igazat megvallva fura ez a helyzet, hogy a családi és a varsói életemet próbáljam közös nevezőre hozni, és nem is működik úgy, ahogy szeretném/nk. Julival már teljesen hozzászoktunk a kis napirendünkhöz, és most Anyuék "betörtek" a családi reggelikkel, vacsorákkal stb. amiket két hónapja nélkülözök, de nem kifejezetten hiányolok. Meg ugye programokat kéne Nekik szervezni, ami nem könnyű, tekintve, hogy nem nagyon tudom, hova érdemes menni, lévén mi kizárólag kültéren tartózkodunk, úgymint Łazienki park illetve Óváros. Ami, elismerem, egy hónap után elég kevés, de amíg ilyen szép idő van, a fene akar múzeumba menni, és amúgy is, már voltunk színházban. :P Szóval visszatérve: ajánlani csak olyasmit tudok, ahol már mi is voltunk, vagy amiről tudjuk, hogy nagyon jó (pl. Varsói Felkelés Múzeuma), úgyhogy a lehetőségek száma minimális. Meg hát, az életmódról szólva, elég csórón és egyszerűen élünk, ugye írtam már, hogy meleget nem nagyon eszünk, már nem is igányeljük, Anyuék viszont igen. És persze jogos, hogy hát miattam vannak itt, úgyhogy embereljem meg magam. Igyekszem, de nem egyszerű.

Amúgy: tegnap volt Mindenszentek, elmentünk a leghíresebb varsói temetőbe (a neve mindegy) olyan 7 körül, gyönyörűek voltak a mécsesek, de sajnos híres emberek sírját nem találtuk meg szinte egyáltalán. Majd világosban. Amúgy hatalmas tömeg volt, de főleg turistáskodtak. Ma popularna kulturán filmet néztünk (S@motnosc w sieci, kb. "magány a neten"), elég gagyi volt, egy lengyel író azonos című bestselleréből rendezték 2006-ban. Aztán nyelvgyakon kiderült, hogy csütörtökön és pénteken konferencia lesz a lengyel mint idegen nyelv tanításáról, és tök érdekes előadások lesznek, éééés jön Katarzyna is. :D Hiányzik, egye fene. Végre valami szellemi táplálék! (Mármint nem Katarzyna.) Ja, és Anyuékkal etettem zureket, és nagyon ízlett Nekik! :)

csalááááád :)

Tegnap este óta itt vannak Anyu meg Marci, úgyhogy most négy napig "intenzív" családi életet élünk. :) Majd beszámolok!